A KTV átalakításának és privatizációjának története (1 rész)

Az 1989-ben kezdődő politikai rendszerváltás 1990 májusában az Antall-kormány beiktatásával gyakorlatilag vér nélkül, az előzőekben köszönhető kerekasztal tárgyalásokon történt egyezségnek megfelelően befejeződött. Véleményem szerint több mint húsz év távlatából nézve is örüljünk, hogy ez a békés átmenet így alakult.Én sem voltam a szocialista berendezkedés híve, de "építésében" tevőlegesen részt vettem, mivel nem volt más választásom, ha meg akartam élni ebben az országban. Számomra a szakmám, vagy a szakmai karrierem, továbbá hobbim a sport és a családom boldogulása volt az elsődleges cél. A sportban megtanultam a csapatjátékot, a kitartást, ez edzettség fontosságát, következetességet és a munkában való hitet. A szakmai pályafutásom során ez a sportbéli tapasztalatok a munkám részeivé váltak, amelyek párosultak a családon belüli jó példákkal, akár nagyapám, apám, vagy nagybátyám szakmai életútját tekintettem magam előtt zsinór mértékül. Az intelmek lényege mindig az volt, hogy bármit csinálsz, azt mindig a legjobb tudásoddal és lelkiismeretesen végezd, ne másoktól várd a megoldásokat, hanem magadtól és ha te vagy az isten után az első tartsd kézben a dolgokat és vidd valamire. Fokozatosan, mindenkitől tanulva (okos ember más kárán tanul) építsd fel a szakmai tudásod, dolgozz meg keményen a karrierért, folytathatnám tovább az útravalókat, amely a pályám során visszatekintve, tökéletesen így zajlott le. A Hatvani Konzervgyárban kezdtem, mint gyakornok, majd művezető, műszakvezető. Valamikor a nagyapám is dolgozott az államosítás előtt a "Hatvany báróknak",aztán a fia, apám vette át azt a szerepet, amiből következett, hogy én is erre a pályára lépek, de már mérnöki végzettséggel. Ez a folytonosság gyorsan megszakadt, mert ha valamit jól csináltam, akkor persze a Zsiga fia voltam, akinek a hátszele kellet, hogy elismerjék a munkámat. Ha valakinek nézeteltérése volt apámmal, akkor rajtam verték el a port. Mindezek miatt kerestem a lehetőséget, hogy más terepen próbáljam ki magam, ami 1970 január 1-től be is következett, mert Vácszentlászlóra mentem dolgozni az akkor alakult "Galga" TSZ-TEJ feldolgozó üzembe művezetőnek.Hát itt, ha jó akartam lenni csak magamra számíthattam, de nekem ez nagyon jó iskola volt, mert itt megtanultam a szakma csinját-binját. Nemcsak a tejszakma alapjait, hanem a kapcsolódó részeit vertikálisan és horizontálisan. Foglalkoztatott a tejtermelés, az állattartás, takarmány ellátás, a tejkezelés, kérdése, mert érdekemben állt, hogy jó alapanyagból dolgozzunk, mert a késztermék minősége nagyrészt ettől függ. Egy ilyen kisüzemben feladata volt a művezetőnek, hogy a kereskedelemmel, a kiszállítással a megrendelések koordinálásával is foglalkoznia kellett, mert nem volt rá mód, hogy ezt egy külön erre szakosodott kereskedelmi vezető végezze el. A tejipar mivel napi cikkeket gyárt, nagyon összehangoltnak kell lennie, mer az alapanyag mennyisége és a fogyasztási igények soha nem esnek egybe napi, heti, havi, vagy éves szinten. Számomra az a hét év, amit a Galgatejnél töltöttem, művezetőként, főművezetőként, üzemvezetőként olyan iskola volt, amit későbbiekben a KTV-nél végzett munkáim során jól kamatoztattam. 1978-tól a KTV Hatvani üzemében voltam művezető, de május végén áthelyeztek Vácra, mert szakember válság volt, és alkalmasnak véltek arra, hogy első számú vezetőként rendet csinálok. Itt ütköztem bele abba a magyar valóságba, hogy lehetek szakmailag a legszuperebb, legfelkészültebb szakember is, ha nem vagyok párttag akkor azt általában megvétózza a pártbizottság, mert velük egyeztetni kellett a vállalat vezetésének. Mivel a Váci MSZMP Városi Bizottságának is volt saját jelöltje (persze semmi köze nem volt a tejszakmához) az meg a vállalat vezetésének nem tetszett. A vállalat vezetése második számú szakmai vezetőként nagyon számított rám, viszont, hogy a PB jelöltjét ki tudják golyózni a cégen belül találni kellett egy párttagsággal rendelkező tejes szakembert jelölni az üzemigazgatói beosztásra. Így került a KTV Váci Tejüzem üzemigazgatói székébe Fülöp Árpád, aki a KTV Pásztói Üzemében volt korábban főművezető. A feleségét elhelyezték a Váci Városi PB-ra munkatársnak. Későbbiekben ez nem jelentett maradéktalan védelmet Árpi barátomnak, mert Pálmai László az akkori gazdaságpolitikai titkár soha nem bocsájtotta meg Fülöp Árpád  elvtársnak, hogy az ő jelöltje (haverja) a Váci Vágóhíd párttitkára (Molnár Miklós) nem lett a tejüzemben igazgató. Fülöp Árpád valóságban rettegett Pálmai elvtárstól, pedig a felesége tűzközélbe volt.Persze Pálmai elvtárs kinyírta volna Fülöp elvtársat, mint egy papír kutyát, ha a Fülöp család nem élvezte volna Papp elvtárs első titkár bizalmát. Még bele gondolni is hideg rázó, ha vállalat ragaszkodott volna az én kinevezésemhez, hogy velem a "párton kívüli bolsevistával", hogyan bántak volna el, hiszen az élcsapatbeli társukat sem kíméltek. Hogy az akkori légkör helyzetét, még ecseteljem, azért a PB-nek volt egy beépített embere Oszaczki Imre személyében aki függetlenített pártitkárként, még az üzem rendészeti vezetését is ellátta. Volt még egy csavar a történetben, hogy a KTV vezetése záros határidőn belül (hat hónap) Fülöp Árpádnak feladatául tüzte ki, hogy a rendész-párttitkárt eltávolítsa a beosztásából (rúgja ki) mert Oszaczki Imrét tartotta szarkeverőnek az előző vezetés bukásában. No ilyen körülmények között fogjunk bele és csináljunk rendet, mert arra nagy szükség volt, mivel az üzem működése katasztrofális állapotban volt. Bárhova nyúltam mindenütt folyt ki a lé a soklyukú zsákból. Ebben a munkában Fülöp Árpira nem számíthattam, mert örült, hogy luk van a valagán, a pártbizottsági nyomás miatt. Elsősorban a maffia-szerű lopásokat kellett megszüntetni, de itt azonnal szembe kellett helyezkedni a rendész párttitkárral, amitől Árpi főnököm nagyon félt. Az üzemi dolgozók nagy része is tisztán szeretett volna látni, ezért ezekre támaszkodva, a vállalat vezetésének támogatásával teljhatalmat kaptam arra, hogy az üzemben rend legyen.Be vezettem a raktárakban zárt elszámoltatási rendszert, majd magam sem kímélve napi 16-20 órákat töltöttem benn. Ha valami lejmolást, hanyag munkavégzést tapasztaltam azonnal, következetesen, léptem betartva a munkajogi szabályokat, fegyelmi, kirúgás (finoman személycsere) egyre sűrűbben került elő. Volt olyan, hogy este tízkor hazamentem és hajnal négykor a raktári elszámoltatást csináltam, aminek az volt az eredménye, hogy a raktárhiány forintosítva jegyzőkönyvezve lett, és az eredmény olyan lesújtó volt, hogy reggel nyolckor az illető "könyvjutalomban" részesült. Lényeg az volt aki vétett, az repült, nem számított, hogy párttag, munkásőr, volt az illető. Igaz ezért a pártbizottságon nem kaptam jó pontokat, de nem tudtak kikezdeni, mert nem korrumpálódtam (de megpróbálták), nem ittam, nem nőztem, csak keményen dolgoztam.Megjegyzem, hogy ennek a folyamatnak a rendész párttitkár is áldozatául esett. Másfél év kemény munkájának meg lett az eredménye, mert az üzem negatív mutatói: göngyöleg és árú hiány, folyadék és zsír hiány eltűntek, stabilizálódott a minőség, és a kereskedelmi panaszok a minimálisra csökkentek. Ilyen szempontból őszintén megmondom, hogy 1980 év elején tudtam otthon a kispárnámra nyugodt álomra a fejem. Ugyanakkor ennek a magam szempontjából is meg lett az eredménye, mert az emberi, vezetői, szakmai tekintélyem az üzemben dolgozók előtt annyira felértékelődött, hogy mindenki elismerte, hogy a gyakorlatban ezt az üzemet én vezetem és Fülöp elvtárs csak papíron a góré (aki az üzembe ritkán jár le, szeret a pártbizottságra járni és inkább a kereskedelmi egységekkel és a beszállító TSZ-kel tartja a kapcsolatot. 

A létező szocializmus légkörét teljes egészében szeretném bemutatni, ezért a következő fejezetek 1991 május 15-ig tartanak, mert ekkor lettem kinevezve a KTV igazgatójának. A KTV privatizációját ennek a korszaknak a tükrében szeretném bemutatni.

folyt.köv.

BEVEZETŐ

Miért indítom el ezt a blogot? Teszem föl magamnak és másoknak ezt a kérdést. Saját magam által megtapasztalva és látva honfitársaim, pályatársaim jelenlegi helyzetét és ennek a helyzetnek a magyar társadalomra kiható jelenségeit, motiváltnak érzem magam arra, hogy kiutat keresve, megoldásokat találjunk arra, hogy a magyar valóságban a helyzetünk pozitív irányba változzon. Nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az annyira óhajtott rendszerváltással, akartuk azt a szabadságot, amivel függetlenné váltunk, az utolsó (reményeim szerint) elnyomó hatalom önkéntes távozásával. Sajnos az elmúlt húsz év tapasztalata, nem hozta meg számunkra azt a szabadságot, amivel jobb helyzetbe kerülhettünk volna, mert a politikai és katonai gyarmatosítást felváltotta a globális tőke hatalma és új gyarmati sorba sodorta a szabad magyar társadalmat.Gazdaságpolitikai hibák sorozata következtében feladtuk a stratégiailag legfontosabb ágazatunkat az élelmiszer-gazdaságot. Úgy szőröstül-bőröstül mezőgazdaságtól, feldolgozáson keresztül a belső élelmiszer kiskereskedelemig. Így szűnt meg az európai méretekben is közel 150 éves tündöklése után a magyar cukoripar, amellyel együtt eltűnt a legjobb talaj adottságokkal bíró magyar cukorrépa termelés is. Visszatérve szűkebb szakmám a tejágazatra, ahol nem szenvedett az ágazat olyan megsemmisítő vereséget, mint a cukor ágazat, de az ország egy éves jelenlegi tejtermelésén le lehet mérni, hogy a kilencvenes évek elejéhez viszonyítva jelenleg napjainkban ötven százalékát termeljük meg. A kilencvenes évek elején a hazai piac 97%-át magyar termékekből vásárolhattuk, amely mára 60-65%-ra esett vissza, köszönhetően globális áruházláncok, és a volt állami tulajdonú kiskereskedelmi vállalatok nagy arányú eladásából származó külföldi érdekeltségek megjelenésének. Nem lett volna szabad ekkora arányban beengedni a kiskereskedelembe azokat az érdekeltségeket, akik a gyakorlatban a saját országuk mezőgazdasági termékeit preferálják, mert a magyar mezőgazdaság pozícióját, hazai piacra kerülését gátolja. Annak idején, amikor az élelmiszeripar privatizációja elkezdődött, személyemben részese voltam ennek a fontos folyamatnak, mivel a Középmagyarországi Tejipari Vállalat (KTV) vezérigazgatója lévén a cég teljes-körű privatizációját én vezettem le.Pályázat elnyerésével kerültem 1991. május 15.-tel a cég élére, de ezt megelőzően 20 éve a cégnél dolgoztam több üzemben és több területen, középvezetőként nagy szakmai tapasztalatokat szerezve. Tudatosan készítettem olyan privatizációs stratégiát, ahol ismerve a második világháború előtti magyar tejipari (tejszövetkezeti) tulajdonosi szerkezetet, valamint a fejlett tejágazattal rendelkező nyugati országokban kialakult tulajdonosi rendszerekre épült vállalkozásokat, alakítottam ki a privatizációs koncepciómat. Ez az anyag határidőben bekerült az akkori Állami Vagyon Ügynökséghez (AVÜ), és úgy szólt az ezzel kapcsolatos rendelet, hogy amennyiben egy hónap elteltével nem reagálnak az anyagra, úgy kell tekinteni, hogy elfogadott a stratégia és lehet végrehajtani a koncepcióban leírtakat. Természetes nem válaszoltak, mert gőzük nem volt, hogy mit is kellene kezdeni az egész élelmiszer iparral. Jellemző, hogy teljes felelőséggel egy kettő éve Kertészeti Egyetemen végzett fiatal tapasztalatlan hölgyre bízták az egész magyar élelmiszeripar átalakítását. Napokig még telefonon sem volt elérhető. Nem bántom, de nem őt tartom hibásnak, hogy a magyar gazdaság tényleges átalakításában stratégiailag fontos ágazat sodródás állapotába került,hanem azokat akik e fontos posztra kinevezték. (persze valószínű, hogy valakinek csókosa volt) A lényeg az volt, hogy teljes erővel nekiláttam kinevezésem követő harmadik hónapban a cég átalakításának és privatizációjának kemény következetes végrehajtásához.

Folytatni fogom e történetet, és akkor a mondandóm lényege találkozni fog azzal a tartalommal amiért ezt a blogot megnyitottam.

Szeretném közölni leendő olvasóimmal, hogy ezzel párhuzamosan indítok egy blogot azzal a céllal, hogy a Főtej Kft megalakítását követően birtokomba került egy kézirat, azzal hogy támogassam a Budapesti Tejipari Vállalat történetét feldolgozó anyag könyv formában történő kiadását. A szerző szerkesztő Gere István raktáros beosztásban volt annak idején. Sajnos a könyv kiadása nem valósult meg és nem is tudom, hogy Gere István él-e még, de a kézirat a napokban elém került és kötelességemnek érzem, hogy ezt a történetet közzé tegyem.